Oláh János
A budai hegyek alatt
Dinnyés József dalai
A budai hegyek alatt
elfogták a pajtásomat,
kiverték a két fogamat.
Nincs, ki szóba álljon vélem,
zsenge füvön alvad vérem.

Nincsen ház, amely befogad
élő-haló kóborokat,
nyugalmat az úti por ad.
Nincs, aki sebem kimossa,
kakukkfűvel borogassa.

Silbakolok csak egyedül,
kiver a láz, befed az űr,
az izzadt ing vállamra hűl.
Nem így volt ez pajtás régen,
vívtunk fegyverrel a kézben,

 vívtunk, ha kellett, és ha nem,
én Istenem, Jóistenem,
nem ismert ránk a félelem.
Vívtunk csak a szabadságért,
lyukas zászlónk igazáért.

A Corvin-köz, a Juta-domb,
Széna-téren a gyér falomb
soha többé semmit se mond,
mintha mi sem történt volna,
hallgatás a szánk levarrta.

Száműzötten, hajléktalan
meghúzhatom itt-ott magam,
de nem érti senki szavam,
kiröhögnek, ha említem
bízvást miben egykor hittem.

 Szédelgek a tág ég alatt,
s irigyelem pajtásomat,
kinek a föld nyugalmat ad.
Prédájaként pénznek, gőgnek
engem naponta leköpnek.

Elfordulok, mint a barom,
kérődzöm a bánatomon,
megismerni sem akarom,
ki a kötelet hurkolta,
pajtásom bitóra vonta.

Alkut most a lelkünkre köt,
Júdás-pénze bőven csörög,
igaza van, ha kiröhög.
Éltesse hát őt az Isten,
engem meghalni segítsen!