Orvos akartam lenni.
Apám felbukott.
Negyvennégy esztendős volt és látták
- engesztelő virágok közt - csukott
száján a vérrel kibuggyanó átkát.

Orvos akartam lenni.
Sok sebet láttam,
s gyógyítani indított a harag,
de penészes falak szítták hátam,
rúgott az élet, nem védett pénz, se rang.

Orvos akartam lenni -
És a fellázadt,
beteg világ lángba borult, kormos
csataterén jött felém a Század:
mesterem - a kor, a legnagyobb orvos. 

Orvos akartam lenni.
Eléje álltam
s szóltam: Mester, az élet fergeteg
eléd űzött. Orvos lennék. Hátam
meghajlott kissé... de nézd a lelkemet.

Orvos akartam lenni.
Én tudom, hol fáj,
s kinek mi fáj. Én láttam a veszett
harcot, míg csak álmainkban voltál.
S én tudom, Mester, melyik seb hol esett.

Orvos akartam lenni
ki minden házba
bekopog, hogy lássa: e szertelen,
vérben fogant kor gyógyító láza
mily csodát tett az emberi lelkekben.

Orvos akartam lenni.
Most aztán nézz meg,
s csak egy szót szólj, egy szót, s nekem elég.
… Elhallgattam… A Mester rám nézett
s vállamra tette biztatón a kezét.