Vitézek,
mi lehet ez széles föld felett
szebb
dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár
szól,
kivel
ember ugyan él;
Mező jó illatot, az ég szép harmatot
ád, ki
kedves mindennél.
Ellenség hírére vitézeknek szíve
gyakorta
ott felbuzdul,
Sőt azon kívül is, csak jó kedvébűl
is
vitéz
próbálni indul,
Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik,
homlokán
vér lecsordul.
Véres zászlók alatt lobogós kopiát
vitézek
ott viselik,
Roppant sereg előtt távol az sík
mezőt
széllyel
nyargalják, nézik;
Az párduckápákkal, fényes sisakokkal,
forgókkal
szép mindenik.
Jó szerecsen lovak alattok ugrálnak,
hogyha
trombita riadt,
Köztök ki strázsát áll, ki lováról
leszáll,
nyugszik
reggel, hol virradt,
Midőn éjten-éjjel csataviseléssel
mindenik
lankandt s fáradt.
Az jó hírért, névért s az szép tisztességért
ők mindent
hátra
hadnak,
Emberségről példát, vitézségről
formát
mindeneknek
ők adnak,
Midőn, mint jó rárók, mezőn széllyel
járók,
vagdalkoznak,
futtatnak. |
Ellenséget
látván örömmel kiáltván
ők kopiákot
törnek,
S ha súlyosan vagyon az dolog harcokon,
szólítatlan
megtérnek,
Sok vérben fertezvén arcul reá
térvén
űzőt sokszor
megvernek.
Az nagy széles mező, az szép liget,
erdő
sétáló
palotájok,
Az utaknak lese, kemény harcok
helye
tanuló
oskolájok,
Csatán való éhség, szomjúság, nagy
hévség
s fáradtság
múlatságok.
Az éles szablyákban örvendeznek
méltán,
mert ők
fejeket szednek,
Viadalhelyeken véresen, sebesen,
halva
sokan feküsznek,
Sok vad s madár gyomra gyakran
koporsója
vitézül
holt testeknek.
Óh, végbelieknek, ifjú vitézeknek
dicséretes
serege!
Kiknek ez világon szerteszerént
vagyon
mindeneknél
jó neve,
Mint sok fát gyümölccsel, sok jó
szerencsékkel
áldjon
Isten mezőkbe! |
