a morcos szél hozzám szegődik 
hozzám a jajongó hajnalok 
nem szólok szinte már senkihez 
mint a fű mint a fák hallgatok

felém a tél némán oson 
árnyékom jeges vízbe csobban 
szemed gyöngyfényét viszontlátom 
a most születő jégcsapokban

kertem végében botlik a szél 
havat pörget ajtón dörömböl 
a te szemeddel nézek vissza 
lemondhatok minden örömről

fák fagyos ágairól némán 
a lopakodó idő rám hajol 
körbelengnek a szelíd ősök 
léptüket hallom a föld alól

én is hazát keresek
lehet csak földet befogadót
befizettem már nagyon rég
a sorsunkért kiszabott adót