Bizonytalan
költők vagyunk mi,
Nagyon könnyű minket megunni.
Hogy mit szeretnénk, mi sem tudjuk,
A tengert szélirányba futjuk.
Célért küzdtek a tiszta elmék.
Minden elért cél egy-egy emlék.
Kitől egy tiszta eszme tellett,
Neve fenn van, ő maga - kellett.
Szerény költők bár, vagy királyok
Egy eszméről ismerni rájok.
Szivből vették, dalba tették,
S megélt, mivel nagyon szerették.
Mi célok közt bolygunk a szélben,
Mélázunk a zavarba tétlen,
Esünk erénybe és hibába:
De mégse kellünk, mindhiába!
Véletlenek játéka ver le,
Szivünk ma sas, holnapra gerle;
Vagyunk halak és elefántok,
Lidércek s meteorszilánkok.
De nincs akarat mindezekben,
Játék vagyunk meddő kezekben;
Amint a jó szelek fuvalnak,
Kapunk irányt, nyerünk sugalmat.
Mult és jelen között habozva,
Khaoszt csinálunk a khaoszba,
Két Lehetetlen közt, a mesgyén,
Kibékítő eszmét keresvén. |
Nincs
helye itt kibékülésnek,
A múltat add a vénülésnek.
Vagy tarts a multtal és maradj!
Vagy a jövőt nézd és haladj!
Szakítni kell itt minden áron.
Határon állunk, nagy határon!
Fordúlatán az új időnek,
S a mult nem kulcsa a jövőnek.
Az a jövő nem fenyeget:
Új vizet igér s új eget,
Hol tisztább szellemek eveznek
Verőfényén a végtelennek.
Akit valóság ihletett,
Csak az nyer örök életet.
Hol szeretet van és tudomány,
Költészet is virúl nyomán.
Oh, boldog, aki odaér!
Ki elméjével oda fér,
Hogy őse légyen a nagyoknak,
Kik a jövőben felragyognak!
Oh, legyen áldott az a kéz,
Oh, legyen áldott az az ész,
Ki most a régit abbahagyja,
S a jövő útját megmutatja! |
