Vári Fábián László 
Táltosok
Dinnyés József dalai
Ki engem egyszer
kinéz magának,
sose nevezzen
kerti virágnak.

Ne itasson az
metszett pohárból,
szomjam eloltom
lába nyomából.

Pihenő párnám
keble friss halma,
vacsorám is két
jánycsecsű alma,

s mint csillagomban
meg vagyon írva –
(egy) magvát mutató
muskotály szilva.

Kinek velem van
hintázni kedve,
ágyékom völgye
legyen a nyerge, 

álljon fölébem,
rogyjon rám árván.
Teste azúrral
erezett márvány,

nyelve idegen –
orosz vagy lengyel?
Tenyerem lába
alá a kengyel,

s hogy örömömet
szét ne kiáltsam,
gyönge csuklója
zabla a számban.

Szerelemről már
ne énekeljünk.
Két felleg között
villám a testünk,

nyelve belém vág,
szívem a porban –
nem baj, megmossuk
villányi borban – 

de mintha lelkem
elkapta volna,
forró szeleket
zúdít rám torka,

szájának olvadt
méze kicsordul,
az én lovagom
gerincre fordul.

Vérbolond vércse,
vágok utána,
s lábát mögöttem
lakatra zárja.

Melyünk a préda?
Ha nem ő, én se.
Hátamban mégis
körmei kése,

szisszenek, rántom
vissza magamra,
hadd védekezzem
vállát harapva,

hasonlítsunk két 
tüzes kerékre,
gördüljünk ki 
a mennydörgő égre.