Váci Mihály 
Kitárt szegénység
Dinnyés József dalai
Nálunk, hazulról ha elmentek, 
küszöbre tették csak a kulcsot; 
lábtörlőt dobtak rá legfeljebb: 
- az óvatosság nem volt túlzott.

A kiskapun farigli óvott; 
halk, tompa hangú és szelíd, 
ártatlanul mely megbocsátja 
félénk tolvajok csínyjeit. 

A disznóólon szeg zsineggel, 
padlásajtón tengeri csutka 
dacolt, - az is csak a szelekkel, -
az óvatos reteszbe dugva.

A lakatok aludtak mélyen; 
a zárak is elszenderedtek;
a kilincs volt csak néha ébren, 
s köszönt a ritka vendégeknek.

 Volt egy kutyánk, az is csak holdas
éjjel volt ébren s vonított:
csak kéményseprőre volt ordas, 
- egyébként sose ugatott.

Mit is ért volna a vigyázás?!
Felénk úgy is mindenki tudta,
szegények házába a járást:
- nem volt ott semmi sem becsukva.

A rossz emberek, a zsiványok, 
azok mitőlünk ugyse loptak, 
nem voltak annyira hitványok, 
ennyire sohse aljasodtak.

S ha volt, ki lopott - még tőlünk is! 
Ó, mire jutott! - csak mi tudtuk.
S ha látván láttuk: - miénk mit visz, 
félrefordultunk szánva, - s hagytuk.