Dalra, mit az ember
   fellehel,
s ajkáról úgy leng el,
   mint merengő
      sóhaján a
         lágy pehely; 

mint a gyermekláncfű:
   bolyhosan;
hogyha ajkunk ráfú,
   súlytalan száll,
      könnyen, s mégis
         magvasan.

Sóhaj szórja szerte,
   Szétsuhan.
Száll! – Ki tudja merre!?
   De valahol
      mégis – mégis 
         megfogan!