Lombos tekinteted zöldjét már nem látom, 
csak neved maradt itt, sóhajjal a számon, 
és amint meghallják kertek, szép nevedet, 
kielevenednek fenn a fényes egek.

Szép kócsagok úsznak, észak felé húznak, 
csak téged nem hoz meg e kegyetlen évszak, 
jó kutak tisztulnak, ligetek újulnak,
de az én egeim immár beborulnak. 

Kegyelmes Istenem, jaj mit is vétettem, 
szorongattatásból, hogy kihoztál engem, 
hadban oltalmaztál, adtál erőt, észt is, 
örökös fogságra vagyok vetve mégis. 

Hej, de szép világ volt, amig nem ismertem, 
mint deli kerecseny, szél szerint repkedtem, 
vagyok immár kezén kötve erős szárral,
a szerelem szoros szíjjal béklyójával. 

Fordítom hát fejem már örökös búra, 
véknyamban nem enyhül gyötrő sarkantyúja, 
mert aki szánhatna, soha meg nem szánhat, 
mert mikor láthatna, akkor meg se láthat.

E hét verset szerzém Vázsony jó várában, 
nézvén a Bástyáról Bakony irányában, 
Ki keservem oka, írját attól várom,
hej félve-remélve, hogy hamar majd látom.