A levegőre görbe hurkot ír –
égi létra körül a bükk, a nyír.

Árnyuk a borzolt fűben tovanyúl,
pár messzi szempár sziporkája gyúl.

Zölden ragyog – majd imbolyogva száll:
macskabagoly vagy páros fénybogár?

Egér motoz, aztán a csöndbe vesz,
halk pirregés: pöttöm lélek neszez.

Elnyúlok billent sombokor alatt,
s míg hallgatom a tűnő szárnyakat,

elrejt az éj. Már lélek sem vagyok,
de körém gyűlnek őzek, vadkanok.