Magyarnak
lenni: tudod, mit jelent?
Magasba vágyva, tengni egyre -
lent;
Mosolygva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj;
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami:
Sokszázados bú, melyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani.
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-fölsírdogálnak
S szálaiból a fájó képzeletnek
Feketefényű fátylat szövögetnek
És bút, és gyászt, és sejtést egybeszőve
Ráterítik a titkos jövőre...
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodva rólad: büszke, messzi cél,
S meg-megpihenve a mult emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!...
Csalódni mindíg, soha célt nem érve.
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait...
- Én népem! multba vagy jövőbe
nézz:.
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!.
Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?
Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.
Születni nagynak, bajban büszke
hősnek,
De döntő harcra nem elég erősnek;
Ugy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig
hiába:
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés...
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat,
Mely végzetünknek kövült átkaul,
Ránknéz merően, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag... |
Bágyadtan
tűrni furcsa végzetünk',
Mely sírni késztető tréfát űz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
- Majd fojtott kedvünk hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Nagy bánatoknak hangos lakziján
Nagyot rikoltni: hajrá! húzd, cigány!
Háborgó vérrel kesergőn vigadni,
Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi őserő,
Megsebzett sasként sírva nyögdelő,
Mért nem repülhet fönn a tiszta
légben,
Munkás szabadság édes gyönyörében,
Hogy mért teremtett bennünket a
végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!...
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg vérünkben a tettvágy tüze
nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal,
S mikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat!...
- Én népem! multba vagy jövőbe
nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...
De túl minden bún, minden szenvedésen,
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad
a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küzködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van
írva;
Lelkünkbe szíva magyar földünk
lelkei,
Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzá tapadni örökkön-örökké!... |
