az volt ám csak a kocsma:
Kacska csehó a sarkon;
a tésztaarcú prímás
felénk hajlongva játszott,

és micsoda cselekről
mesélt a mindenünnen
elcsapott futballista,

a csempe bokszoló meg
miszép egyenesekről
szavalt nekünk a fröccsért,

micsoda szerelmekről
regélt a fél kevertnek
a húszforintos kurva.

A labda mindig ott volt
a bal felső sarokban,
az ellenfél a padlón,
mindenféle szerelmek,

gyönyörök voltak, tiszták.
És hogy hallgattuk őket,
mi báva áhitattal;
legjobb a balekoknak. 

Utána deci rumnak
kard válik a kaszából,
minden tágas mezőkön
elindulunk rohamra:

és térdepel előttünk
tatár a muhi pusztán,
Majténynál, Világosnál
nem tesszük le a fegyvert, 

újra vívjuk Mohácsot,
Puskás szabályos gólját
azon a berni döntőn
az angol Ling megadja,

s innen már meg sem állunk 
egészen a Kánaánig.
Utána deci rumnak 
gomolygó pipafüstben 

nézzük a napkorongot: 
imbolyg a kajla lámpa

Aztán egy őszi estén; 
Ludwig Beethoven művét 
játszá végül a prímás, 
bezárt a kacska kocsma. 

Akár egy cápafogsor
volt a kármentő rácsa, 
szakadós pókfonálon 
ingott a döglött lámpa. 

Előbb a rőt kasszírnő, 
s a hajlotthátú pincér, 
aztán maga a kocsmás 
lógott el a sötétben. 

Csak a statisztikákat 
hagyták a fiókokban. 
Később meg is találták 
a vaskos paksamétát: 

hasunk fogva röhögtünk: 
naponta följegyezték; 
hány pohár búfelejtőt 
ivott a kocsma népe,

hogy hány pohár vizes bort 
ittunk, hányszor 
dicsértük a vinkóért a csaplárt.