Orczy Lőrinc 
Világi tekintetek megvetéséről
Dinnyés József dalai
Oh kedves pusztaság!
Tsendes magánosság,
Oh melyly igen szeretlek!
Király irígyelne;
Nagy Úr is kedvelne;
De ők tőled rettegnek,
Ártatlan mulatság,
Egyenlő boldogság
Benned van, más mit kérjek?

Udvari Ministert,
Tettetésben mestert,
Akár hogy nézzek bár:
Tagja nincs kötözve,
Még is le van tűzve,
Olylyan mint bé zárt madár,
Király’ szóllítását
Várja mosolygását,
Hol száll, hol mász, mint bogár.

Sok boszszúságot fűz,
Tsúf hízelkedést űz,
Forog illetlenségben:
Ugat király’ ebe,
Morog ő is vele,
Hogy maradjon kedvébenn:
Ez a’ mi éleszti,
’S már fél, hogy el veszti,
El hervad reménységébenn.

 Némelyly éltét adja’,
Jószágát el hagyja,
Tsak két rőf pántlikáért:
Nem tetszik szabadság,
Inkább fényes rabság,
Kit el adott egy kultsért,
Egy varrott tsillagért,
Arany báránykáért,
Gondolja, hogy jól tserélt.

Nits tzifrább fényesség,
Mint fő hadi tisztség,
De ezt nagy árón veszik:
Szárazon, tengeren,
Hegyen, völgyön, téren,
Ezt lehegve keresik:
Hideget, meleget,
Szenvednek eleget,
Gyakran meg is kergetik.

Tsontját ólom törte,
Testét el gyötörte,
Ditsőséget keresvén:
Lobbant ágyú tüze,
Kénköves tsúf bűze
Útját meg nem térítvén:
A’ fehér mentéért,
Hármas paszamányért,
Haláltól sem rettegvén.

 Szem fény vesztő jelek,
Hívságok mind ezek,
Anynyi mit gerjedel?
Sem egy, sem a’ másik,
Bátor igen fénylik,
Ilyly munkát nem érdemel,
Nints itt a’ valóság,
Az igaz boldogság,
Jobb útból ne tévedj el.

Sok nyomorúságot,
Nyughatatlanságot,
El fordíthatsz magadtól:
Ha dicsőség’ szelét,
Nagyoknak kegyelmét
Nem vadászod bolondúl.
Magaddal mulatni,
Világtól el futni
Tanúlj, élhetsz boldogúl.