S látszik rajta vére cseppje,
mint rozsda a kapu élén,
kövér pók mereng most rajta,
unokája nagy ínségén.

Egyszer elvágta a lábát,
mikor kis földjét kapálta,
s fájdalmában átkot morgott
földjére és kapájára.

Forró volt akkor a tavasz,
s itta a vért földje pora,
s kalásza mégis olyanra
nőtt csak, mint a veréb orra…

Nagyapám, a régi halott,
ha most ide ülne mellém,
ahol a gyík égő szomjjal
liheg a tövises mesgyén:

Könnyet látna kenyeremen,
bárhogy lepné szemét a por,
s kicsúfolná verejtékét
az ágaskodó vadkapor.

Csak a zsálya csókolná meg
fáradt lábán a sebhelyet,
míg arcáról a nyár szele,
letörölne egy könnycseppet.