Mezey Katalin 
Mellékutcákon
Dinnyés József dalai
Mindig mellékutcákon
jár a történelem,
mindig mellékutcákban
találkozott velem.

Biztos, nem számolgatta,
hányszor keresztezett.
Az övé a cselekvés,
nem az emlékezet.

Nem udvarolt, nem kertelt,
formákra nem ügyelt,
odébblökött, ha útban voltam.
Rám sem figyelt.

Nekem sosem mutatta
mosolygós maszkjait,
nyersen és elvadultan
űzte hóbortjait.

 Tudom, milyen, ha ordít,
milyen, mikor eszik,
ismerem véres, kormos,
eldobott ingeit.

Ismerem keze mocskát,
tetveinek marását,
ismerem szőrös, tompa
homloka ráncolását.

A zsúfolt főutcákon
kopogó, illatos
hölgyek szoknyája selymén
ha félszegen tapos,

ha kézcsókkal búcsúzik,
virággal üdvözöl,
fekete frakkban hajlong,
szemüveget töröl,

 csak játszik, mint a színész,
betanult szerepet,
aztán sietve mossa
le a festéket.

És otthonosan dől el
a börtön folyosóján,
keze véletlen rándul
meg a pisztoly fogóján.

Tulajdonképpen nem fél,
csak nagyon óvatos,
szándéka csupa rejtély,
beszéde ájtatos.

Csizmát, cipőt lerúgva
- a patáját törik -,
részeg félálomban is
éberen őrködik.

Díszes keretbe foglalt,
cirkalmazott fotóról
néz le porhüvelyére.
S elégedetten horkol.