Megpróbáltam
nem szólni többet,
Hallgatni csöndesen, csonkán, sután.
Befelé folyjanak a könnyek!
Nem kellek ma, minek a holnapután?
Nyelni a bút, így, sóhajtalan,
Öröm, ha nyílik, mondani kár.
Rímem és füttyöm hiába van.
Mert minek a nap, az éj, ha oly
sivár?
De gyűl a szó s gyűlik a bánat,
Öröm is serken, keblem dagad.
Elfojthatom, ha vihar támad?
Kibuggyan a lélek: hó, nem vagy
magad!
Hiszen a rétek illatoznak,
A zajgó város vígan dudál,
Hallgathatok én évek hosszat,
Szép hajnal szólít és altat holdsugár.
S az emberek csodákat tesznek,
Harsognak hujjás gyermekdalok.
Hát én nem maradhatok veszteg,
mikor jó, ami jó, s rossz ami sajog. |
Nem némulhatok
el, kinek egyszer
A jó Múzsa fülébe súgott.
Ó, dal, szívből-szívbe igyekszel!
Szakszafónon is szólnak trubadúrok.
Tűnődjünk, hogy a változásban
Csőcselék-féle itt-ott akad?
Az érdem fényes pénz, rozsdátlan,
S nem csúf-szájakat záró, ócska
lakat.
Mert kerge lepkék csak szitkok,
Vállamon a teher vastraverz.
Szívem! Régen tudjuk a titkot?
Iszkol a pimasz, ha sujtón rájaversz!
Hát csöcsörítsük szájunk füttyre,
Bár dalunk egyszerű holmi.
A fák hetykén fakadnak rügybe,
Ha gondtalan nem is fogunk dalolni.
Nem szégyenlem, ha meghatódok,
Szépség hajtja régi muzsikám.
Ki egyszer jóhírt dalban hordott,
Most szólhat csak a tegnap nagy
Igazán. |
