Az ismeri
az én országomat,
aki állt már a szivárvány alatt,
mely sorsos égen tündököl naponta
és emberöltők véres könnye fonta.
Ittsemvolt-ottsemvolt birodalom,
csupa álom, és csupa furcsa lom,
amit csak egy nép emlékes szerelme
őrizhet ott az idővel perelve;
Bethlen Gábor nagyálmú homloka,
Fehérvár füstös márványoszlopa,
Apáczainknak sírban is lobogva
világító, rettentő szemeodva;
egy vértől rozsdás, súlyos láncdarab,
mit holtáig viselt a gályarab,
Mikesnek akkor ejtett szemekönnye,
Mikor feltűnt a Kárpátok köpenyje;
|
a vas, melyet
Koháry pengetett,
rabkenyérből egy kövült szelet,
s mi bőven omlott a bakó kezére:
Hajnóczy ifjú, forradalmi vére;
Vasvári Pál nagy, álmodó szive,
rút óndarabbal a közepibe;
a százszor gyilkos hosszúnyelű
dárda,
amely Petőfi testét átaljárta;
Júlia kancsal, földi mosolya,
egy sóhajtás, mely meg nem szűnt
soha,
egy drága kéz, mely szeptemberi
tarlón
mind búcsút int, remegve, elhanyatlón;
égre rovott sírkő-komor betűk:
"Most Már Tudjuk, Mért Éltük Életünk
-"
s egy zokogásszerű, szomorú dallam,
melynek szavát síromba is behallom
-
s még mennyi-mennyi drága, szent
kacat
alkotja az én bús országomat!
S szeretném látni: ember, avagy
állat
közülük bármit is elkonfiskálhat
-?!
Kolozsvár, 1944. december |
