Hatalmas lett a teste, de ami
a fákkal és az éggel egybefogta, 
- embernyi, vézna, gyenge lábai -
árulkodással szöktek szét a porba. 

És játszott mégis. Amit csak talált 
emlékei közt, azt mind-mind összerakta:
nyulat, virágot, bölcsőt és halált 
vetített rá a szennyes házfalakra. 

Országot formált vesszőkből, s falut 
tíz-húsz kavicsból... S látta, látta újra 
a fák között a házat... S e hazug 
árnyakkal szemben ott ült meglapulva. 

Aztán szerelmet játszott. Szép, meleg, 
bolond játékot. S mikor látta, tudta, 
hogy nem szabad, mint tettenért gyerek 
a két kezét ijedten hátradugta

s figyelt riadtan.
                 Csak vézna, kopott 
árnyéka nyúlt a néma házfalakra, 
s az álmokat, mit ujja közt fogott, 
a józan, hűvös, szürke porba rakta.