Készültség
ónos riadalomban.
Már fölzúg Gelence, Verpelét.
Távozik tőlünk a félelem.
Templomok kószálnak szerteszét.
A csönd szakrális nyomásán
ma robbannak szét a mellkasok,
elindul a zirci kolostor,
hétszáz esztendőt felhagyott.
Vajdahunyad falrengetegén
fél évezrede szunnyad a győzelem.
Fölzokog Szilágyi Erzsébet esengő
szavával az ima, az őselem.
Teát szürcsöl meg lágy zsolozsmát
Páduában egy hun apáca.
Tenyerének fehér csónakán
csókot lehel egy más világra.
Két ferences Székelyudvarhelyt
temeti a pestist hatra-vakra,
és fáradtan elhalnak, akár a vész
–
nem állunk készen az áldozatra.
Szent-lászlós, -istvános falvak
sorolnak lustrás hadi rendbe.
Kaszák nyílnak ki bicskaként.
Nem hull már imához, aki gyenge.
Mert nincs már idő térdelgetésre,
a templomok türelme lett oda!
Nem haboz a pap: igen-e, mégse.
Sós-vizes a türelem ostora. |
A templomok
elunták a sok fohászt.
Győzni készül a katedrális,
maréknyi falvak tornyai indulnak.
Vívóké a hold s a napsugár is.
Szakad a jégeső vigasztalanul.
– Inkább az ostromkor kellett volna!
–
A Mindenható megvonja vállát:
– Már én sem tehetek róla. –
Tömb köveket izzadnak szent falak.
Debrőn az altemplom kilép a fényre.
Üveges szemű Péterek, Pálok
keresztet vetnek koldus-tenyerébe.
Leballagnak a domboldalakról
a Szentlélek-kápolnák mind egy
szálig.
– Telítve vagyunk konzerv-imával,
földideregtünk, és vesz, ki megállít.
Elszállott gyülekezetek után kongatva
árpádtalan vonulnak az Árpád-koriak.
E végső búcsújárás rendülésében
egy-egy mocsárba bújt harang még
fölriad,
de már nem lehet többé megállni.
Akkor se, ha vétlen a tornyát veszített,
és besorol szótlan, csikasz hasával
seregnyi sovány, kóbor feszület.
Csak elébb, bő árban hömpölyögve
tova!
Az ég nem, csak néhány gyertya
pislákol,
mikor a becsapott templomok, corpusok
kivonulnak hívők nélkül a világból. |
