Szabadság csillaga volt hajdan a magyar, 
de ma már maga sem tudja, hogy mit akar: talány zaja, csöndje,
és úgy támolyog az idők sikátorán, 
mint átvezetett rab a fogház udvarán 
börtönből börtönbe.

Ki ünnepli Őt ma, mikor a vágy, a gond 
messze az Övétől, mint sastól a vakond, avagy gyáván bújik,
s a bilincses ajak rab szavakat hadar? 
Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal
hozza koszorúit.

Ó, vannak koszorúk, keményebbek, mint a
deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a hideg temetőnek!...
Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,
melyet eszméinek ellensége rádob
emlékére - kőnek!

Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!
Nem drótos füzérbe görbítve - légy szabadvirág szabad földön:
hogy árván maradva megrablott birtokán,
mondhassa a magyar: "Kicsi az én szobám,
kicsi, de nem börtön!"

Avagy virág vagy te?... légy virág, légy vigasz!
Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz az Ő ünnepségén:
Koporsó tömlöcét aki elkerülte, 
most hazug koszorúk láncait ne tűrje 
eleven emlékén!