Most beteg a testem. A földi
vágyak messze nagyon…
Mint ragyogó csontok a máglyán,
heverek forró ágyamon.

Barátaim elhagytak engem:
egyedül maradtam már.
Lelkemet kiürítettem,
mint aki nagyobb vendégre vár. 

Úgy fekszem itt, mint a főniksz,
ki félve reméli a tüzet,
amelyen el fog majd égni
s amelyből újjá szület.

Lobbanj föl, röpíts el engem
piros szoknyáid között;
egy dallal ölöm meg azt aki 
voltam és már más leszek.

Nem az énekes szüli a dalt:
a dal szüli énekesét.
Lobbanj föl, új dal, te mindenható!
Szülj engem újra, te csodaszép!