Kiáltó szó 
Erdély, 
Bánság, 
Kőrösvidék 
és Máramaros 
magyarságához!

Mondának azért néki: Kicsoda vagy tehát, hogy megtudjunk azoknek felelni, akik minket elküldöttek; 
mit mondva magad felől. Es monda: Én kiáltó szó vagyok a pusztában ! (János evangéliuma I. 21-23)

Két keserű esztendeje már, hogy szemünk nyugat felé néz. Láttuk, hogyan hanyatlott le ott a nap. Reménykedő, bizó, sovárgó és fájó szemünk nézte, hogy a könnyünk csordult ki attól. Mert a nap csak haladt lefelé, hanyatlott egyre; eleinte lassan, aztán gyorsabban, végül lebukott és az égen csak a vérveres fellegek maradtak. Most már megdörzsölhetjük szemünket : Egyelőre nincsen tovább. Ez a nap lebukott, ennek vége. És arcunkról letörölhetjük a könnyeket. Még a nyomukat is. 
Valahol aláirtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit ; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen, az zárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan szikláb : onnan dobtak le minket. 

Tudjuk : miért. 

Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba, lelkünkön bilincs.  De tudom : talpra kell állanunk mégis. De tudom: újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát. Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat, melyen egy kemény, régi nép lép majd velünk és utánunk újra csak felfelé. Halljuk, látjuk és tudjuk immár, mert valóság: a régi Magyarország nincsen többé. Nem akkor halt meg, amikor Párisban temetését rendezték, de akkor, amikor ő maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok mát a régi 
Ez az igazság! 
Hetven esztendeje, hogy apáink kimondották azt a szót egy akarattal és félszázada, hogy megtestesült áz ezeresztendős álom.; az a Magyarország, melynek fejére Párisban mondották ki az ítéletet. Félszáz esztendeig élt az egy, Magyar föld; a nagy, ifjú, erős magyar műhely. Nem hagyatott úgy tovább dolgoznia. Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros magyar népe : minket kiszakitottak, kidobtak abból a műhelyből, amely ami izzadságos munkánk segedelmével épült fel egykoron. 
Nem kérdezték: akarjuk-e ? 

Mi pedig mai napig nem akartuk elhinni,. hogy ez megtörtént, hogy ez megtörténhetett. És két esztendeje, hogy nem dolgoztunk. De vártunk. Vártuk reménykedve, hivő hittel, hogy felkeljenj számunkra a nap: napnyugaton Két esztendeig álmodtunk és nem akartunk tudni az Életről, aki körülöttünk tusakodva robogott. Nem akartunk látni és hallani, nem akartunk érezni és élni, csak hinni akartunk és bízni és álmodni és csodákat várni, amik majd felébresztenek.

Mert megszoktuk a régit, szerettük, amit egykor megalkottunk. 

Hittük, hogy az örök időkre a mienk ugy, ahogy azt mi .magunknak alkottuk meg. Most aztán kisült minden. Két esztendő keserü várakozása, dermedt álma után megtudtuk, hogy minden, amiben hittünk, biztunk, reménykedtünk: délibáb az. Megtudtuk, hogy a nap nem ott kél fel, ahol lenyugodott. 
Valljuk be: a mi hitünk nagyot csalódott. 

Valljuk be : fájt a csalódás ; fájt hogy el kell hajitanunk lelkünk hitét, mert hogy nem igaz hit volt az. 
Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Mármaros kétmillió magyarja, nem én mondom neked, de a megcsonkitott Magyarország mondta ki a szentenciát rólunk: nem tehetek mást, elfogadom az ítéletet, mely akaratom és hitem ellenére .fejemre olvastatott, kihirdettetett és végrehajtatott : Én rólatok, aki ket erőszakkal leszakitottak rólum, lemondok. 

Ez az igazság ! 

Aki mást mond : hazudik az ; aki mást hiszen : álmodik az ; aki másban reménykedik : délibábot kerget az. Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhétetlenül rideg valósággal és nem szabad ámitanunk magunkat. Dolgoznnnk kell, ha élni akarunk és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. 
De csak magunkban ezentul magunkért. 

Napnyugat felé pedig ne nézzünk többé. Attól csak nehéz a szivünk és fáj a szemünk. Ott lebukott a nap és csak az ég vereslik még és az égen gomolygó nehéz sorsfellegek. Attól csak a könnyünk csordul ki már. Vigyázzunk ! A könny drága és ne lássa azt senki idegen, ami nekünk fáj. De, ezeresztendős gőggel tartjuk tekintetünket a mi hegyeink taréja felett, mert itt kell derengenie majd a mi hajnalunknak. 

A régi Magyarország nincs többé számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsilvánia, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ : feltámadt és vart, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittűk mi magank, mert akartuk hinni, hogy nincs és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökön, örökké. Egy félszázados, szépséges útra eresztették le a sorompót ; hogy tilos. 

Ezeresztendős, erdélyi szerszámainkkal, próbált, ősi erőnkkel új utakat kell vágnunk, de magunknak csupán. Régi szerszámokkal új fegyvereket kell kovácsolnunk, a lerakottaknál, az összetörteknél, a kezünkből kicsavartaknál jobbakat. Senki sem fog segiteni minket; de akkor senki se is sajnáljon minket. Épitenünk kell! Fogunk hát épiteni új, erős várakat a régi Istennek. Az Egynek, az Igazságosnak, az Erős Istennek. Aki ideküldött titkos Ázsiából egykoron minket és akit mi idehoztunk magunkkal. Aki oltalmazott mindezideig és akit mi is megvédelmeztünk - magunknak. 

Hát eltemették a régi Magyarországot. Szép temetés volt. Sirját beültették virágokkal és fejtül himes fejfát szúrtak. Hogy akik élünk még, sirhassunk és sirjunk és ne merjen eszünkbe jutni az élet, de örökké lássuk a dombot és a virágos dombon a himes, csillagos, buzogányos fejfát: Minket még a temetésre se hivtak meg . . . 

Belenyugszunk, mert bele kell nyugodnunk ebbe is és - hiszünk örök életünkben. Elindulunk új utunkon, de magunkkal visszük a nagy temetés emlékét és egy szilánkot egy keresztrefeszitett ország keresztjéből. 

Két esztendeje, hogy sokan közülünk imádkozni tanultak és sokan átkozódni is. És sokanálmodozni és sokan megtanultak sirni is, de a legtöbben a vizeket néztük, a mi vizeinket,akik harsogva sietnek hegyeinkből lefelé, ki az Alföldre. Sokan néztük a vizeket és közülünk sokan el is indultak a vizek mentén le a hegyekből, ki, arra napnyugat felé. Hogy onnan soha vissza ne jőjjenek. 

De az imádkozás ideje eltelt. És el az átkozódás ideje is. Az álmodozásnak is vége és a sirásnak is. Aki pedig elindult a vizek mentén, az többé ide nem jöhet vissza, aki közűlünk elmegy, az ne is kivánkozzék kőzénk vissza valaha; annak itt helye nem lesz soha és jussa sem lesz annak. 
Fölébredtünk.l Látni akarunk tisztán. Szembe a karnnk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Ösmerni akarjuk magunkat, Számba kell vennünk erőinket, szerveznűnk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni. 

Aki fél, aki gyáva, aki nem bizik, aki nem hisz, aki gyenge, az lépjen ki a sorból. Az menjen. Az nekünk bajt csinál, az a mi munkánkat akadályozza, az a mi lábnnk elé gáncsot vet, a mi árulónk az! Senkit se sirassunk, aki elmegy innen. Senkit se tartsnnk vissza, De biztassuk azt is, aki habozik; az ingadozóknak sincsen helye itt most. 

Kiáltó szó vagyok: ezt kiáltom! 

Az ítélet et végrehajtatott: Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros kétmillió magyarsága bekebeleztetett Romániába… 

Nem rekriminálunk. Nem keresünk árulókat, nem keressük a megalkuvókat, a bűnösöket, avagy a bűnbakkokat. Nem vigasztaljuk magunkat gyáván azzal, hogy mást hibáztatunk. De viseljük sorsunkat, ahogyan az reánk méretett. Nem keresünk jogot, vagy jogtalanságot, nem igazságot, vagy igazságtalanságot, nem várunk méltányosságot, sem kegyelmet. Nem is kérünk. Nem kutatjuk, hogy az a nélkülünk róluak készült és kötött trianoni szerződés miféle koldusalamizsnát rendelt számunkra. Nincsen sok értelme ennek. 

A mi igazságunk: a mi erőnk. 

Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni maganknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak; a látniakaróknak , az előrénézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak. Az Élet nem vár; az Élet rohan. Kiáltó szómmal ezt kiáltom! 
A fundamentum , amire nyugodt lelküsmerettel és bizó lélekkel épithetünk : kétmillió magyar. Kétmillió magyar, ezeresztendős históriája tudatában és tanulságaival, egy gységes területen egy 13-14 milliós, nem homogén lakosságú, alig félszázada önálló életet élő, szegény ország keretében nagy súlydifferenciákat okozhat, amennyiben vele együtt müködik, vagy pedig ellene dolgozik. 

Velünk, Erdély magyarságával minden időben számolnia kell annak, szuverenitását reánk kiterjesztette. Számolnia kell Romániának is, ha azt akarja, hogy területi és népességben való gyarapodása erőgyarapodást is jelentsen nemm pedig fölös terhet, sulyos kölöncöt. Nem szabad elfelejtenie, hogy mi nem az egységes magyarságból elszakított egyszerü lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kulturával, önérzettel. Tudtunk számolni mi minden helyzettel, tudtunk kormányozni és tudtunk nehéz vereségek utántalpra állani. Erőnket ösmerjük, nem becsüljük azt túl, de nem is kicsinyeljük: sokszor próbáltuk, mennyit birunk. 

Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kulturértékeket produkáló polgár. Felséges erőgyarapodása vagyunk Romániának. De mi, kétmillió nem dolgozó gyűlölködő, alattomos belső ellenség : borzalmas rákfenéje vagyunk Romániának. Nyiltan és őszintén valljuk azonban : inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább épitők, mint rombolók, inkább nyilt barátok, mint titkos ellenségek. De azzal a feltétellel, ha megadatik számunkra az uj keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kulturánk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzésünk, gazdasági fejlődésünk szempontjábbl ezeresztendős multunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk. 

Kétmillió magyarra, mint fundamentumra akarjuk felépiteni az új keretek közt nemzeti autonomiánkat; melynek egyrészét saját szabad elhatározásából igéri nekünk a Románia szentesitett törvénye: a gyulafehérvári határozat, másrészét megszerzi akaratunk és erőnk, másfelől, Románia józan belátása. 

Amit ma a magunk számára kérünk, amiért holnap harcba szállunk és holnapután talán már szenvedünk is, de amit hitünk szerint végre is kivívunk, azt fogják kérni, azért fognak harcolni, szenvedni és azt fogják végül kivívni magunknak szász és román erdélyi nemzettestvéreink is. 
Nyiltan és bátran kiáltom ki ezt a végső célunkat. Minden hátsó gondolat nélkiil, őszintén. És hiszem, hogy ott lappang ez az akarás mindnyájunk lelkében, akik tisztán igyekszünk látni új helyzetünkben az új célt. 

Mert mi, magyarok megsemmisülhetünk, - bár ez nem valószinü, - és eltünthetik Erdély földjéről a szász is, de élni fog akkor is Erdély, mert geografiai egyéniség, gazdasági egyéniség históriai szükségesség. 
Nyiltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romániának: mi. magyar fajú, magyar hitű és mugyar nyelvű polgárai Romániának nemzeti autonomiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagy Románia megbizható polgárságot fog nyerni. Alkudni nem fogunk. Elég erőseknek érezzük magunkat, hogy nyiltan és őszintén beszéljünk és a kijelentett alapon szilárdan megálljunk. 
Kétmillió állampolgár biztos támogatása, avagy ellenséges indalata nem lehet közömbös egy sokkal erősebb, konszolidáltabb, gazdagabb államra nézve sem, mint Románia. 

Vaóságokat akartam -láttatni; igazságokat akartam kiáltani. Valóságokat és igazságokat, amik fájnak a gyávának, elnémitják az árulót, megrontják az ellenséget, megállítják az elnyomni akarót. Amik bátorságot adnak a csüggedőknek, világot gyajtának a sötétben tévelygőknek, fegyvert adnak, a védteleneknek. 

Ezt akartam kiáltani és lehet, hogy kiáltó szó leszek a pusztában . . . 

Mégis kiáltok ! Neked : Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros ezeresztendős magyarsága: Ébredj kétesztendős álmodból, szemedet nyisd ki ; nézz széjjel és állj az új életben tusakodni akarók közé. 
A rohanó idő füledbe harsogja: elég a passzivitásból. Ami eddig orvosság volt és védelem is talán, de mindenesetre becsület volt, méreg az ezentul és gyávaság. Kiáltom a jelszót: épitenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonomiája. 

De kiáltom mégegyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való; mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk. Ezt kiáltom és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán…