A versailles-i Trianon-kastélyban 1920 júniusában megkötött békeszerződés következtében Magyarország elvesztette területének 71 százalékát és a magyarul beszélő, magát magyarnak valló lakosságából három és fél millió főt. A szerződés szigorúan korlátozta a magyar honvédelem, közlekedés, gazdasági élet, sőt a közigazgatás működését. A történelemben így soha elő nem fordult helyzetekkel kellett az akkori magyar társadalomnak szembenéznie. A magyar írók, tudósok, művészek nagy része egy csapásra külföldi állampolgárrá vált. Az új területi viszonyok, e megváltozott gazdasági, kereskedelmi és egyéb körülmények belső feszültséget okoztak. Megmagyarázhatatlan, hogy a nagyhatalmak miért éppen Magyarországot büntették ilyen kegyetlenül; szinte kényszerpályára lökték az országot, mely tehetetlenül sodródott a következő háború felé. Európa, sőt a világ egyetlen állama sem került még (addig) ilyen helyzetbe. A magyar államnak, társadalomnak, nyelvnek, kultúrának a megsemmisülés veszélyével kellett szembenéznie. Ebből a helyzetből következnek a két háború közötti magyar művelődéspolitika és kulturális viszonyok szélsőségei. Egy időben, egymás mellett volt jelen egy ma is büszkén vállalható, bizonyíthatóan haladni vágyó művészet, és egy szélsőséges, izgága, merev és maradi álkultúra. Az egész emberiséget átölelni vágyó humanizmus és a mindenkit- aki nem magyar- acsarkodva kiirtani kész indulat. A húszas évek első fele a tanácsköztársaságban működő közéleti személyiségek és művészek elleni hajsza időszaka volt. Több száz művész emigrált. Balázs Béla, A kékszakállú herceg vára című Bartók opera és A fából faragott királyfi című Bartók táncjáték librettistája német íróvá vált az emigrációban. Lukács György is németül írta bölcseleti és esztétikai műveit. Lengyel József berlini filmvállalatok dramaturgja lett. A kassai Mária Sándor Berlinben és Párizsban újságíroskodott. Déry Tibor Bécsben és Dalmáciában élt. Kassák Lajos német nyelvterületen szerkesztette nevezetes avantgarde folyóiratát: Ma. A tudomány emberei is menekültek: Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő. Mihályi Dénes mérnök 1916-ben feltalálta a fényképezett hangú hangosfilmet, 1919-ben pedig a televíziót. Mivel első televíziós kísérleti adását 1919 nyarán a tanácskormány tagjainak mutatta be, büntetésül elbocsátották. Berlinbe emigrált, ahol közreműködött a hangosfilm és a televízió elterjesztésében. Hevesy György is ekkor emigrál, mert 1919-es tevékenysége miatt üldözik. 1943-ban Nobel-díjat kap "az izotópok indikátorként való alkalmazásáért". Vértes Marcell pedig Párizsban települ le, s az ottani képzőművészeti életet gazdagítja. Ebben a válsághelyzetben üti fel fejét a kormány által intézményesen bátorított antiszemitizmus. Az egyetemeken korlátozzák a zsidó hallgatók számát (Numerus clausus). A közintézmények kapuit is fokozatosan elzárják a zsidók elől. Ezen az állapoton a húszas évek folyamán miniszterelnökként tevékenykedő Bethlen István gróf és művelődésügyi minisztere, gróf Klebelsberg Kuno sokat javított. Klebelsberg éppen a gazdasági világválság éveiben alapította tanyai, falusi és városi iskolák százait. Nagy eredményeket ért el a művészetpártolás területén. Bethlen erőfeszítéseket tett külföldi kulturális kapcsolataink érdekében. 1924-ben megnyílt a berlini Magyar Intézet, 1928-ban pedig ünnepélyesen felavatták a New York-i Kossuth szobrot. 

          Az állam a kommunista vagy az általa annak minősített radikális nézeteket terjesztő irodalmat üldözte. Éppen e miatt a haladottabb eszméket valló írók szívesen tértek ki az itthoni körülmények elől azzal, hogy a határokon túli magyar nyelvű sajtóban publikáltak. A demokratikus polgári eszményeket támogató Csehszlovákiában, Prágában és Pozsonyban egy párhuzamos, demokratikus magyar nyelvű sajtó és könyvkiadás bontakozott ki. A két legnépszerűbb magyar irodalomtörténet: Féja Géza: Régi magyarság, Szerb Antal: Magyar Irodalomtörténet. 

          A szomszédos országok magyarsága nemcsak a születések alacsony száma miatt fogyott, hanem a mindenütt érvényesülő beolvasztó politika következtében is. A pártállami diktatúrák-sok egyéb mellett- a nemzetiségi kérdésre sem tudtak elfogadható megoldást kidolgozni. A magát győztesnek érző nacionalizmus és a demokrácia hiánya egyaránt szerepet játszott a "szocialista nemzeti politika" megalkotásában. A nemzetiségi ellentéteket - a társadalom egyéb ellentéteivel együtt - elleplezte a diktatúra, sovinizmusnak vagy az ezzel szinonimaként használt nacionalizmusnak bélyegezve a kérdés felvetését is. A párbeszéd, a vita lehetetlenné tétele következtében nőtt az egymás iránti bizalmatlanság, s megválaszolatlanul maradtak az egymásról - általában a kisebbségekről - terjesztett igaztalan nézetek és vélemények. Csehszlovákiában a deportálások és a reszlovakizáció után 1950-ben mindössze 354 ezren merték magukat magyarnak vallani, 1974-ben viszont már 552 ezren. A szlovák politika mindent elkövetett, hogy a zárt magyar településeket és körzeteket feltördelje. A ki és betelepítések következtében Pozsony, Kassa és Nyitra magyar lakossága erősen megfogyatkozott, és több évszázados magyar városok sora vesztette el magyar jellegét. 
1949 után korlátozott számban újraengedélyezték magyar iskolák szervezését, majd megkezdték felszámolásukat. 1950 és 1973 között 233 magyar iskolát szüntettek meg Szlovákiában. 

          A magyarság megmaradásában továbbra is meghatározott szerepe volt a nagy áldozatvállalásokkal fenntartott magyar nyelvű sajtónak és a pozsonyi Madách Könyvkiadónak, valamint a magyarság érdekében cselekvést vállaló olyan személyiségeknek, mint Dobos László, Janics Kálmán és Duray Miklós. 

          Kárpátalján - mely a két világháború között Csehszlovákiához tartozott - 1950-ben 140 ezer magyar élt. 1970-ben pedig 151 ezer. Iskolarendszerük, intézményeik hiányosan épültek ki, s a betelepítésekkel Ungvár és Munkács is elvesztette magyar jellegét, Egyedül Beregszász őrizte meg magyar többségét. A kis létszámú magyar értelmiség - az anyanyelvi sajtó fenntartása mellett - színvonalas irodalmat teremtett.

          Romániában 1950-ben 1 millió 481 ezer magyart mutattak ki, 1970-ben 1 millió 625 ezret. 
A kommunista fordulat után megkezdődtek az addig megtűrt intézmények elleni támadások. Először felszámolták a magyar nyelvű szakoktatást, majd egyesítették a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet a román Babes Egyetemmel (1958), s ezzel kezdetét vette a magyar felsőoktatás megszűntetése. Visszafejlesztették a magyar pedagógusképzést, s a magyar nemzetiségű pedagógusokat általában román vidékre helyezték. 

          A romániai, azaz a legnagyobb létszámú magyar nemzetiség több jelentős kulturális műhellyel is rendelkezett. Ki kell emelni közülük a kolozsvári egyetem magyar tanszékét, a Korunk című folyóirat szerkesztőségét és a Kriterion Könyvkiadót, a legjelesebb magyar személyiségek közül pedig Sütő Andrást, Király Károlyt, Domokos Gézát, majd Szőcs Gézát és a későbbiekben Tőkés Lászlót. Ugyanakkor mindazokra gondolnunk kell, akik önzetlen munkájukkal hozzájárultak a romániai magyar sajtó, rádió, televízió, színjátszás és más, a magyarságot megtartó intézmények működéséhez. 
Jugoszláviában a 100 ezres horvátországi magyarságból a hetvenes évekre csupán 20-25 ezer maradt, Szlovénia magyarsága pedig tízezerre csökkent. 1950-ben 496 ezer magyar élt Jugoszláviában, 1970-ben pedig 477 ezer. A jugoszláv vezetés bizonyos kereteken belül nem akadályozta az anyaországgal való kapcsolattartást, s nem lépett fel durván a magyar intézményekkel szemben sem. 
A hetvenes években sikerült több középiskolai magyar osztályt létesíteni. Az újvidéki egyetemen hungarológiai intézet működött, s megjelentek a Híd, valamint az Új Szimpózium című folyóiratok, s a magyarság rádió és tévéműsorral is rendelkezett. A szellemi élet jelesei közül Fehér Ferencet, Tolnai Ottót, a magyarság későbbi vezetőjeként pedig Ágoston Andrást kell megemlítenünk. 
A felsorolt szomszéd országokban általános volt, hogy a hivatalokban, a munkahelyeken korlátozták, sőt meg sem engedték a magyar nyelv használatát. Tehát nem csak a továbbtanulást, de a mindennapi életet is lehetetlenné tették az államnyelv ismerete nélkül. 

           Nyugati magyarságon értjük azt a több mint 1 millió magyart, akik a Kárpát-medencén kívül, a világban szétszóródva él. Ők, illetve elődeik a kivándorlások során hagyták el szülőföldjüket. Egy részük komoly erőfeszítéseket tett s szórványban élő magyarság nemzeti azonosságának megmentése érdekében. Olyan hagyományos szellemi műhelyeket tartottak fenn, mint a Katolikus Szemle (Róma) és az Irodalmi Újság (Párizs), valamint olyan jelentős folyóiratokat és egyesületeket hoztak létre, mint a Magyar Baráti Közösség (Észak-Amerika), a Mikes Kelemen Kör (Hollandia), a Szepsi Csombor Márton Kör (Anglia) és az Új Látóhatár (Németország)