Az első világháborút követően, a trianoni békeszerződésben a győztes antant hatalmak cseh, román és szerb szövetségeseik szinte legvérmesebb területi követeléseit is kielégítve Magyarország területét alapvetően öt, szintén többnemzetiségű állam között osztották fel. A gyökeres hatalomváltást követően, mely a korábbi magyar államterület 2/3-ának, a magyar anyanyelvűek 1/3-ának elcsatolásával járt, 1918 és 1924 között 350 ezer magyar menekült, költözött át – 197 ezren Erdélyből, 107 ezren a Felvidékről, 45 ezren a Délvidékről – a trianoni Magyarországra.
          Ettől az időszaktól kezdve a trianoni határokon innen és túl élő magyarok népesedési helyzete, etnikai területük sorsa végérvényesen elvált egymástól. Az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaiban eluralkodott kisebbségellenes légkör, a megváltozott népszámlálási módszerek (pl. cigányok, zsidók külön nemzetiségi kategóriába sorolása), az asszimiláció és a már említett, több százezer magyart érintő kényszermigrációk miatt a határainkon túl élő Kárpát-medencei magyarok száma 1910 és 1930 között 3,3 millióról 2,6-ra csökkent. A magyar kisebbség etnikai területe 1910-hez képest a fenti okok következtében a Felvidéken és Kárpátalján főként a nyelvhatár városaiban, Nyitra–Léva–Komárom között, Kassa és Tőketerebes vidékén, Ugocsában, a Romániához csatolt területek közül elsősorban Szatmárban és a jelentős zsidó és német eredetű polgárság lakta városokban (pl. Nagyvárad, Szatmárnémeti, Nagykároly, Nagybánya, Kolozsvár), a Délvidéken pedig a határvidéki Szabadkán, Zomborban zsugorodott össze. Ugyanakkor a trianoni magyar államterületen a természetes asszimiláció, áttelepülések, repatriálások és a kisebbségekre nehezedő nyomás miatt felgyorsult magyarosodás következtében a magyar anyanyelvűek száma 6,7-ről 8 millióra, aránya 88,4%-ról 92,1%-ra nőtt. Hasonló mértékű volt az elmagyarosodás a magyar főváros, Budapest területén is (1910: 85,9%, 1930: 93,9% magyar). A román és szlovák kisebbség közel felének-harmadának nyelvváltása miatt tucatnyi szlovák és néhány román folt tűnt el Magyarország 1930-as anyanyelvi térképén.

Bécstől a frontátvonulásig (1938–1944/45) 

          A két világháború közötti időszakban a Kárpát-medencei, kb. 3 milliónyi magyar kisebbség számának gyors (részben csak statisztikai) fogyását az 1938 és 1941 közötti területi revíziók (pl. első és második bécsi döntés) tartóztatták fel, melynek során a magyar kisebbség nagy részét tömörítő területeket (mai Dél-Szlovákia, Kárpátalja, Észak-Erdély, Bácska, mai horvát Baranya, szlovéniai Muravidék) a fasiszta tengelyhatalmak – elsősorban taktikai megfontolásból, de túlnyomórészt etnikai szempontok alapján – visszacsatolták Magyarországhoz.
          A visszacsatolt területeken a volt magyarországi közalkalmazottak (hivatalnokok, rendőrök, katonák stb.) megjelenésével, a bukovinai magyarok betelepítésével, a kétnyelvű, bizonytalan identitású népesség és a zsidók többségének ismét magyarrá válásával 1930-hoz képest 600 ezer fővel gyarapodott a magukat magyar anyanyelvűnek vallók száma, különösen Kárpátalján, a Felvidéken és a Délvidéken. A magyar nyelvhatár az 1941-es népszámlálás eredményei szerint rendkívüli módon közelített az 1910-es állapotához. Jelentősebb eltérés csupán a román fennhatóság alatt maradt Dél-Erdélyben mutatkozott, ahol 100 ezer magyar elüldözése-elmenekülése következtében elsősorban Brassó, Temesvár, Torda, Arad, Petrozsény, Nagyenyed városok és a Küküllő-, Marosvidék magyarsága szenvedett súlyos veszteségeket. Eme világháborús népszámlálási időpontban a revíziós sikereken fellelkesült ország központi, trianoni területén a népesség magyarosodása és a nem magyar etnikai szigetek-szórványok felszívódása a korábbi nagy lendülettel folytatódott (magyar anyanyelvűek: 92,9%, magyar nemzetiségűek: 95,7%).