A levert szabadságharcot követő 1850-es osztrák népszámlálás szerint a magyarok lélekszáma a súlyos háborús veszteség miatt az 1840-es állapothoz (4,8 millió) képest alig változott. Az osztrák–magyar kiegyezést (1867) követően azonban a magyar anyanyelvűek száma (és aránya) 1880-ban 6,4 millióra (41,2%-ra) nőtt, 1910-ben pedig már meghaladta a 10 milliót (48,1%-ot). A magyarok nagyarányú etnikai gyarapodása természetesen nem az erőszakos magyarosítás számlájára volt írható, hiszen erre az osztrák–magyar kiegyezésig (1867) a legcsekélyebb lehetőség sem volt. A magyarok számára kedvező, az első világháborúig tartó etnikai átrétegződés, arányeltolódás főként a magyarok nagyobb természetes szaporodásának, a kedvezőtlen mezőgazdasági adottságú, hegyvidéki peremterületek nemzetiségi lakosait a központi fekvésű magyar nyelvterületen szétszóró belső vándorlásoknak, a magyar nyelvi környezetben lezajló természetes beolvadásnak és a magyaroknak a nemzetiségekhez képest kisebb mértékű kivándorlásának volt jórészt köszönhető. Az elmagyarosodást, a feltűnő magyar etnikai térfoglalást a magyar nemzetnek és nyelvnek 1867 utáni kitüntetett szerepe/helyzete is segítette. Ugyanakkor meg kell említenünk, hogy az ipari és városi nemzetiségek ezreinek nyelvváltása, elmagyarosodása jelentős részben arra volt visszavezethető, hogy a magyar mezőgazdasági keresőkön belül a földnélküliek, agrárproletárok aránya (1910 = 47%) messze meghaladta a nemzetiségekét (ruszinok: 23,6%, németek: 27,3%, románok: 31,3%, szlovákok: 33,3% stb.).
          Ennek következtében a századforduló táján, a nagyfokú iparosítás, gazdasági fellendülés idején ezek a nincstelen magyar falusi tömegek a nemzetiségekhez képest jóval nagyobb mértékben települtek le a nem magyar jellegű vagy vegyes etnikumú városokban, ahol ők is hozzájárultak ahhoz, hogy viszonylag rövid idő alatt a magyar lett a helybeli népesség túlnyomó részének az anyanyelve. A városi népesség nagy ütemű elmagyarosodása eredményeként 1910-ben az ország városi lakosságának már 77,5%-a magyarnak számított, és 88,9%-a tudott magyarul. Erre az etnikai folyamatra a legjobb példát a főváros, Budapest szolgáltatta, ahol a magát magyar anyanyelvűeknek vallók aránya 1880 és 1910 között 56,8-ról 85,9%-ra növekedett. A magyarságot erősítő nyelv- és identitásváltás, önkéntes és szívesen vállalt elmagyarosodás jórészt a társadalom felsőbb rétegeit érintette. A 300 706 fős értelmiségnek 82,3%-a vallotta magát magyarnak, 8,6%-a németnek, 4,3%-a románnak, 1,5%-a szlováknak.
          Főként az egyre jobban elmagyarosodott zsidóságnak köszönhetően a gazdasági értelmiség körében a magyarok aránya még ennél is magasabb volt (84,5%). Természetesen ez a számunkra kedvező etnikai folyamat nem egyformán érintette a nemzetiségeket. Az 1848/49-es szabadságharc és az első világháború között elmagyarosodott kb. 2 millió lakosnak több mint harmada a zsidók, negyede a németek és ötöde a szlovákok közül került ki.
Az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó évtizedeiben a nemzetiségeknek a magyarokkal szemben – az élet szinte minden területén tapasztalt, értelmiségi rétegeik által rendkívüli módon sérelmezett – háttérbe szorulása, etnikai térvesztése az első világháború után a gyökeresen megváltozott politikai helyzetben a csehek (szlovákok), románok, szerbek magyarellenes, reváns jellegű hadjárataiban fontos hivatkozási alapot jelentett.
          Az említett folyamatok ellenére a magyar etnikai terület jelentékenyebb előretörése a rurális térségekben csupán a nyelvhatárok egyes szakaszain élt, aktív két (vagy több)nyelvű, rendkívül bizonytalan etnikai identitású népesség lakta területeken (Nyitra–Bars–Hont, ÉK-Abaúj, Közép-Zemplén, Kelet-Ugocsa, Közép-Szatmár stb.) és a magyar etnikai tömbökön belül lévő kis, szétszórt – főként szlovák és német – nyelvszigeteken volt megfigyelhető. Az etnikai–területi kiterjedést tekintve kisebb, de a demográfiai-társadalmi fontosságát tekintve sokkal nagyobb jelentőségű volt az államhatalom központjainak, a városoknak a rohamos elmagyarosodása. Ennek eredményeként a magyar etnikai terület és a nyelvhatárok–vásárvonalak városainak túlnyomó része szinte homogénnek, de legalábbis 80–90%-ban magyarnak mutatkozott, de a nemzetiségi területek számos városa is magyar nyelvszigetté vált az 1910-es anyanyelvi térképen (Zólyom, Nagyrőce, Nagymihály, Varannó, Munkács, Szamosújvár, Abrudbánya, Déva, Vajdahunyad stb.).