MAJOR-ZALA Lajos  (Kerkateskánd, 1930. január. 1. - Pensier, 2006. március 2.) költő. A „Testamentum” című írásának egy lábjegyzetében ezt olvastam: „Kislakos, nagy szomorúságomra, nincs már a térképen. Egyesítették Tormaföldével. Ez az én falum, itt volt apám kovácsműhelye, amire nagyon büszke vagyok ma is. Itt volt az iskolám, a feledhetetlen, áldott tanítómmal Fitos Imrével. Gazdag Erzsi megrótt, hogy már elfeledkeztem azokról a gyökerekről, amelyek még mindig táplálnak. Erzsi, nem feledkeztem el, amint látod is, mindig jelen van szívemben és ezután vele dátumozom írásaimat. Létem egyik része fölöttetek kering. Légy áldott Kislakos. És Tormafölde.”1949-ben Jugoszlávián át menekült Nyugatra. Ausztriai tartózkodás után került Svájcba, ahol fizikai munkából élt, majd a fribourgi egyetemre járt és Párizsban is hallgatott három szemesztert. Gyógypedagógiát, francia és német irodalmat tanult. 1957-ben végzett. Foglalkozása: orvoslátogató. Verseket ír. Franciául és németül is publikált elbeszéléseket, tárcákat svájci lapokban, valamint rádiókban. Első magyar verseskötete 1957-ben jelent meg. Rendszeresen közölt nyugati magyar folyóiratokban, köztük az Új Látóhatárban, az Irodalmi Újságban, a Szivárványban, valamint magyarországi irodalmi lapokban. Első két verseskötete a modern kifejezéssel kísérletezett, amatőr módon, ritkán meggyőző költői erővel és hitellel. Az "antiverset" akarta megalkotni, a szavakat igyekezett kiszabadítani a megszokott formákból és sablonokból, s arra törekedett, hogy kifejezze a technikai korszak emberének létérzését. Harmadik kötetében (Imátlan ima, München 1971) is folytatta a nyelvi kísérletet, és új nyelvi anyagot talált hozzá azokban a népi imádságokban, melyeket Erdélyi Zsuzsanna és munkatársai gyűjtöttek össze és tettek közzé az Új Írás 1970-es évfolyamában. Major-Zala számára ezek az imádságok új ihletforrást nyitottak meg: az imák jelentik szemében a múltnak azt a rétegét, amelyet a magányra kárhoztatott, elidegenült ember kapcsolódási pontnak érezhet, és ennek révén rálelhet az értékes hagyomány ihletésére. "Akárhányszor agyam gondolati kapcsolatot keres e századok homályából lassan kitapintható vezetékekhez – írta kötete előszavában –, mindig megrázza idegeimet a népi képzelet nyelvi, tematikai, hangulati telítettsége, visszakerső tragikuma, létünkbe sűrített, magasfeszültségű valósága. Nagykorúságának minden igényével és bizonyítékával." Így talál rá az "anyanyelv"-re, arra a valóságra, amelyet nem szabad elfelednie annak sem, aki kiszakadt e világ valóságából. két témakört szólaltatnak meg versei: a nagyvárosi élet túlfeszített ritmusát próbálják érzékeltetni és a nemiség testi-lelki örömeit öntik formába. Több kötete francia nyelven is megjelent.

Művek
Hová? (versek, Fribourg 1957); 
Ötödik síp (versek, Bern 1967); 
Fémember az áramkörben (versek, München 1969); 
Imátlan ima (versek, 1971); 
Csonton virág (versek, 1972, franciául: Fleur sur os, Paris 1974); 
Rontásbontó (versek, München 1975); Requiem d'amour (versek, Paris 1975); 
Katarzis (versek, München 1976, franciául: Purifications, Paris 1977); 
Falak mögül Falak mögé (versek, München 1977, franciául: Cendres d'ombre, Paris 1978); 
Támadj föl, Édes! (versek, München 1980, franciául: Ressuscite Chérie, Paris 1982); 
Énekek Éneke (versek, Fribourg 1982); 
Ajsa (meser. München 1983, franciául: Aicha, Fribourg 1986); 
Leszámolás (versek, München 1984); Sursum corda (versek, 1989); 
Játsszunk szerelmet (versek, Kecskemét 1989).
Betűk homokon, Pécs, 1994;
Láttál tündérrózsát becsukódva?, Hévíz, 1994;
Magyar Himnusz, versek, Bp.–Chicago–Zürich, 1995;
E(z)-eur-ópa, versek, 1996;
Szerelmi vallomás, versek, Marosvásárhely–Zürich, 1997.