LADÁNYI Mihály (Dévaványa, 1934. február 12.– Csemő, 1986. augusztus 20.): költő. Falusi iparos-paraszti családból származott. 1957-től a Szépirodalmi Könyvkiadó, majd a Magyar Nemzet, 1958-tól a Szolnok Megyei Néplap munkatársa. 1959-től Kazincbarcikán a művelődési ház igazgatója volt. 1964-től írásaiból élt. 1963-ban és 1978-ban József Attila-díjat kapott. Első verseit a Csillag és az Új Hang közölte, 1956 után a Tűz-tánc c. antológia költőihez csatlakozott, majd versei egyre kevésbé igazodtak bármiféle ideológiai elkötelezettséghez. Politikai radikalizmusa azonban mindvégig megmaradt. Groteszk, antiidillikus verseiben a lírai hős a hétköznapokban próbálja követni a megcsúfolt eszményeket. A költőiség új lehetőségeit keresve a kezdeti harsányság után eljutott egyfajta sanzonos-epigrammatikus tömörséghez. Világos, egyszerű nyelvében a legfontosabb eszköz a látszólagos eszköztelenség. Ladányi Mihály a közösségi-közéleti líra megújítására vállalkozott. A konszolidáció idején a plebejusi szenvedélynek, a dühös türelmetlenségnek adott hangot.

Művek
Az út kezdete, versek, 1959;
Öklök és tenyerek, versek, 1961;
Mint a madarak, versek, 1963;
Utánad kószálok, versek, 1965;
Dobszóló, versek, 1967;
A túloldalon, versek, 1969;
Élhettem volna gyönyörűen. Válogatott versek 1959–1969, 1970;
Kedvesebb hazát, versek, 1971;
Kitépett tollú szél, versek, 1974;
Se csillaga, se holdja. Összegyűjtött versek, 1974;
Seregek mögött, versek, 1976;
Föld! Föld!, versek, 1977;
Torkomban sóhajokkal, versek, 1980;
Gyere vissza, Válogatott versek, 1983;
Van időd, versek, 1985;
Csillagok kutyaláncon. Összegyűjtött versek 1959–1985, 1987;
Bejegyzések a családi bibliába. Hátrahagyott versek, 1988;
Versek, 1990.