KESZEI István (Székesfehérvár, 1935. július 5. - Párizs, 1984. január 26.): költő. 1955-től az Eötvös Loránd Tudományegyetem latin-magyar szakos hallgatója volt. 1956 októberében részt vett a forradalomban Székesfehérváron. Ezért elhagyta az országot. Először Belgiumba ment, ahol a Leuvenben beiratkozott az egyetemre. 1962-ben Franciaországban telepedett le, ahol alkalmi munkából élt. Drámai hangvételű verseit az Új Látóhatár, Irodalmi Újság, Ahogy Lehet, Magyar Műhely és a Katolikus Szemle közölte. 1979-ben munkásságát Sík Sándor-díjjal jutalmazták. "Egyetlen irányhoz se tartozom. Elindultam torony iránt, csillag iránt. Egyetlen irányom; a földre sütő égi csillagok." Keszei kívülállása tartós állapot. Magyarként, emigránsként, hívőként, költőként. Istenképével nem tagozódik be a hivatalos "rendbe", tanárgyerekként a középosztályba, nem jó káderként a rendszernek gyanús, a Nyugat kapitalizmusát épp úgy borzongva szemléli, mint a hazai kommunizmus utánakúszó árnyát. A kezdeti kapcsolatkeresést követően barátságát az emigráns közegben élőkkel erkölcsi szigorúsága, erősen kritikus szemlélete, s a hazaiakhoz való eltökélt ragaszkodása hiúsítja meg. Ami végigkíséri, az a magyar nyelven alkotás éltető közege és
szülővárosának képe.

Művek
Angyali merénylet, versek, Róma, 1979;
Átkelés, versek, Székesfehérvár, 1990.