A török hódoltság másfél évszázada után, majd a Rákóczi szabadságharc leverését követően szinte azonnal megindult a perifériaterületek magyarságának az elnéptelenedett, de mezőgazdasági szempontból rendkívül termékeny, alföldi területekre (pl. Kiskunság, Jászság, Nagykunság, Csongrád) való, többnyire feltartóztathatatlan jobbágyszökésekben megnyilvánuló elvándorlása. Ennek a hatalmas méretű, etnikai–területi koncentrációval járó, az alföldi–dunántúli magyar etnikai tömbök „újjáéledését” biztosító, belső magyar migrációnak a jelentősége csak a 9. század végi honfoglaláshoz és a tatárjárás utáni újranépesüléshez volt fogható. A háborúk idején nagyobb védelmet nyújtó, túlnépesedett, északi és keleti hegyvidékről szlovákok, ruszinok és románok ezrei vándoroltak a belső alföldi területekre leköltözött magyarok helyére, illetve szétszórtan a magyar etnikai terület belsejébe (Szabó I. 1941). A 18. század során a Kárpát-medence egyes részein (pl. Bácska, Bánság, Kelet-Szlavónia, DK-Dunántúl) élő népesség hallatlanul tarka etnikai–vallási összetételének kialakulásában a népességkiegyenlítést szolgáló, és a művelésbe vonható termőföld térbeli eloszlását követő önkéntes vándorlás mellett kiemelt szerepet játszottak a különböző szervezett telepítések. A Habsburgok gazdasági, vallási, etnikai szempontokat mérlegelő telepítő–kolonizációs politikája leginkább a katolikus vallású és német etnikumú lakosság betelepítését támogatta, míg a protestánsok és magyarok visszatelepülését – különösen a Délvidéken – évtizedekig megakadályozta. Sőt az ellenreformáció során például a Felvidék ÉNY-i részén a református magyar lakosság elüldözése és helyükre római katolikus szlovákok letelepítése a magyar etnikai terület további zsugorodását eredményezte.

          A 18. századi nagy vándormozgalmak eredményeként 1720 és 1790 között a Kárpát-medence össznépessége 4,3 millióról 9,9 millióra, a magyarok száma 1,7-ről 3,1-re, a nem magyaroké pedig – főként a több mint 3 millió német, szerb, román, ruszin stb. bevándorlónak köszönhetően – 2,6-ról 6,8 millióra növekedett.

         Ezzel a magyarok és a nemzetiségek között alapvető arányeltolódás következett be. Az államalkotó nemzet, a magyarok aránya a 18. század végére, a felvilágosodás folyamatába ágyazott nacionalizmus megszületésének pillanatában – honfoglalásuk óta – még soha nem látott, alacsony szintre (31,5%) süllyedt (1500: 80%, 1720: 40,7%). Tetemesen összezsugorodott etnikai területük pedig egy – számtalan idegen nyelvszigettel és lakatlan területfolttal tarkított – nagy és egy kisebb (székelyföldi) etnikai tömbre szakadt.

          A 16–17. század pusztításai és az azt követő, 18. századi, több milliónyi lakost érintő migrációk a vizsgált terület magyar demográfiai dominancián nyugvó, középkori etnikai térszerkezetét végérvényesen átformálták, kialakítva a mai etnikai területek körvonalait. A falusi térségekben a lassan stabilizálódó magyar etnikai (nyelv)határ a 18. század vége óta nem módosult számottevően.

Az újkori népvándorlások, telepítési akciók lecsillapodását követően, a 19. század során a Kárpát-medence legkedvezőbb mezőgazdasági termelési adottságú, éppen ezért nagyobb fokú népességeltartó képességű, központi fekvésű területein lakó magyarság lélekszáma és aránya a nemzetiségekhez képest háromszoros mértékben növekedett. A magyarok száma (és aránya) az 1790-re becsült 3,1 millióról (31,5%-ról) az 1848-as forradalom előestéjén Fényes E. (1842) szerint 4,8 millióra (37,4%-ra) nőhetett. Ezt az ígéretes magyar etnikai gyarapodást a század derekán csupán a szabadságharc súlyos – elsősorban délvidéki és erdélyi – veszteségei tartóztatták fel rövid időre.